Tegnap este néztem egy fiataloknak szóló műsort, aminek az a lényege, hogy olyan emberkék kérnek segítséget, akik sejtik, hogy valaki, akivel hónapok, sőt évek (!) óta leveleznek, és nagyon szerelmesek, mindketten (!) lehet, hogy nem is léteznek. És ennek próbál a műsor utána járni.

Két dolog.

Az egyik, hogy hogyan lehetsz szerelemes valakibe, akivel soha életedben nem találkoztál? A szerelemhez kell a kémia, képekbe nem lehetsz szerelemes. Szerintem. Egyáltalán nincs igénye a találkozásra, az érintésre, ne adj Isten a szexualitásra? Nem értem. Én el nem tudnám képzelni, hogy úgy legyek szerelmes, hogy ne érintsem meg a másikat. Triviális, de mi van, ha mondjuk nagyon erős a testszaga, vagy teljesen nélkülözi a mindennapi higiéniát? Ez egy képről nem derül ki, és ezzel senki nem kezd egy beszélgetést, hogy “hello, nem nagyon szeretek fürdeni”  vagy épp hiányzik egy pár foga… Számomra ez felfoghatatlan. Ha szerelmes vagy, akkor igényled a törődést, a simogatást, amit szavakkal nem lehet pótolni. Meg ugye közhely, de a szavak, csak szavak. Mondhatom én is, hogy “szeretlek” bárkinek. Még ha nem is igaz. És akkor mi van? Ha én egy kicsit szociopata vagyok, mint ezek a emberek, aki a másik oldalon állnak, és hülyítenek valakit… nagyon sokáig. Az volt a másik megdöbbentő dolog, hogy a szégyenérzet teljes hiányával közölte a lánnyal, hogy “igen, én vagyok akibe belezúgtál. Ja, hogy nem is vagyok fiú, és csak szórakoztam. Ja, és, hogy több emberrel is ezt teszem egyszerre.” Semmi bocsi, vagy valami. Csak a tények. Kegyetlenség. Szerintem.

A másik. Annyit tesznek a fiúk, hogy beírja keresőbe a képet, meg a nevet. És egy csomó mindent megtudnak. Ezt miért nem tudják ők megtenni? Mert fájna az igazság? Inkább hitegeti magát, hogy egy tőle klasszisokkal jobb fiú/lány komolyan gondolja, hogy az teljesen rendben van, hogy soha ne találkozzanak? Ugyan már. Önámítás. Saját magunkat becsaphatjuk, csak nem érdemes. Miért nem lehet a való életben ismerkedni? Elhívni valakit egy kávéra…mondjuk. Mert akkor már az első pillanatban kiderülne, hogy szimpi vagy sem. És nem kell beleélni magunkat egy nem létező dologba. Persze, kicsit csalódott az ember, de túl lép rajta. Vége. Jobb, mint hiába reménykedni. És 10 hónap múlva arcra esni. Nagyot, nagyon nagyot.

Igazából, ezeket a tanulságokat szűrtem le, az amúgy rettentő unalmas műsorból. Élj a valóságban, nézz szembe vele és könnyebb tenni ellene, vagy mellette.

Ma estére is láttam egy “ígéretes” műsort…